nicknevén nime, 14.
Posted at 6:55 | nime 
2012. augusztus 21., kedd
Tegnap megpróbáltam önelemzést tartani félálomban, és az én bolhabetűimmel két oldal gyűlt össze a mindenes füzetemben. Igaznak érzem, de valahogy olyan pesszimista hangulata van, ami nem jellemző rám. Általában nem. Plusz, sok minden hiányzik, de hát mit tegyen az ember lánya, ha ő maga nem ismeri teljesen önmagát, mindemellett pedig egy élő paradoxon? Vannak benne olyan részek is, amiket nem tudok magamban hova rakni, de ha már tegnap leírtam, akkor miért ne osszam meg? Ez az én blogom. Jól van ez így. Nem is spoilerezek tovább, íme a kusza mondathalmaz:
(beszúrás: nagyon bírom PewDiePie-t. Már régóta, de most a nővéremet is rászoktattam. Sírni lehet rajta a röhögéstől.)
Mindenkinek vannak démonai. Nekem sajnos több jutott belőlük a kelleténél. Nem vagyok kivételes eset, ezt egy percig nem állítom, sőt! Kezdem azt hinni magamról, hogy kórosan átlagos vagyok.
Persze ez nem így van. Tudom magamról, hogy ha akarnék, se tudnék átlagos lenni. Ezzel szemben tudok egy ilyesféle burkot mutatni. Egy üres kis porhüvelyt, amiről süt: nem azért jött világra, hogy bármilyen változatosságot is csempésszen belé. Van, mint holmi jelentéktelen kis töltelék, aki úgy fog meghalni, hogy semmi emlékezeteset nem tett. Léte még saját magának sem jelent semmit.
Igen, valami ilyesmit mutatnék magamból. Szeretnék ilyen lenni. Azonban egyik démonom, amit önkényesen "Én 01"-nek nevezek, ezt nem teszi lehetővé. Folyton prezentálni akarja, milyen is vagyok valójában, mintha tudná. És mintha hülye lennék.
Nem ismerem magamat. Annyit tudok, hogy félig a saját fantáziám és gondolataim rabja vagyok, a valóság szilárd talaján csupán lényem másik része él. Nem szeretem, ha ítélkeznek felettem, elvégre, ha én nem tudok magamról semmit, ők hogyan is sejthetnének bármit? Talán ez a kiváltságos, mondhatni "félélet", amit annyira szeretek, lesz a vesztem. eladtam magamat önmagamnak, és e a legnagyobb őrültség, amit az ember tehet. Pláne, ha olyan tudatosan teszi, mint én. Nem élek, közben pedig mégis, és tudom, hogy ez az én hibám, de nem bánom.
Nem félek a haláltól, sőt, foglalkoztat ez a téma. Sokszor gondolkodom ezen és társtémáin - érdekes és szórakoztató. Talán kicsit bomlott az elmém, ez viszont nem zavar. Tudod, én inkább a fájdalomtól félek. Már csak a gondolatába is beleremegek - beteges. Az meg, hogy - talán pont emiatt - kivételesen sokszor élem át, ironikus. És szeretnék egyszer szerelmes lenni, viszonzottan. Tudni, milyen érzés.
Folyton ellentmondok önmagamnak, minden lehetséges dologban. Azt hiszem, ha nem lenne anyakönyvezve, még az első és második nevem sorrendjét is képes lennék megváltoztatni. Régen, mikor még jártam pszichológushoz, nem tudtak vele mit kezdeni. Most sem tudnak, de én megtanultam kezelni, azt hiszem. Anno lemondtak rólam, azt mondták, menjünk egy komolyabb szakemberhez, aki többször és részletesebben tud velem foglalkozni. Nem mentünk, és nem lett semmi bajom. Jé! Bár nem hibáztatom őket. Szerintem én is lemondtam volna magamról. Most is szívesen megtenném, de ez fizikailag lehetetlen.
Nem, nem ezért jártam pszichológushoz. Azért, mert másodikos koromban megtépem egy tajparaszt, flegma lányt, akinek amúgy az igazgató az anyja. Virágokat az öltözőmbe kérem.
Az életem, azt hiszem, egy nagy beletörődés abba, hogy senki nem ért meg. Szó szerint senki. A családból is kilógok sokszor, ettől függetlenül szeretem őket. De ez jól van így, nemde? Ahogy a barátaim közül is kilógnék, ha magamat adnám. Igen, nekem vannak ilyenjeim, méghozzá nem is kevés, de csupán azért, hogy ne vesszek el. Szerintük én egy cinikus, ám "haatalmasarc" nő vagyok, akinek jó a zenei ízlése, választékosan beszél, ráadásul szeret olvasni és írni, de néha túlságosan is okoskodó. ez jó is lenne így, viszont van egy valaki köztük, akit nem értek, miért nem ezt látja bennem.
Daichi. Ő áll hozzám legközelebb, pedig ő sem ért engem. Sosem értettem, mit lát bennem, pedig annyit bántottam őt... Talán a burkom mögé látna? Lehet. De akkor miért van még velem? Nem baj, őt szeretem, az én szadista módomon, de szeretem. Jó, hogy van. Jó, hogy ismerem.
Jó lenne aludni, és soha fel nem ébredni. Álmos vagyok.
A volt iskolapszichológusom szerint kissé labilis vagyok, és egyszer össze fog omlani a maszkom, vele együtt pedig én magam is - elvégre az engem védő vakolat személyiségem tartóoszlopa.
Már rég letettem arról, hogy a világban bármi pozitívat alkossak. Soha nem is volt szándékomban: destruktív személyiség vagyok. azt is tudom, hogy nem fogom engedni, hogy átlagos halálom legyen. egyszer úgy is megőrülök magamtól, vagy még előtte erőszakos halált fogok halni. Más lehetőség nincs. Ugyanakkor nem akarok fájdalmat, mert attól félek. Nem tudom... Az ilyenekből, mint én, lesznek a gyilkosok. azt hiszem.
Nem akarom, hogy megértsenek. Rejtély akarok maradni még magam előtt is. És ez így is lesz.
Persze ez nem így van. Tudom magamról, hogy ha akarnék, se tudnék átlagos lenni. Ezzel szemben tudok egy ilyesféle burkot mutatni. Egy üres kis porhüvelyt, amiről süt: nem azért jött világra, hogy bármilyen változatosságot is csempésszen belé. Van, mint holmi jelentéktelen kis töltelék, aki úgy fog meghalni, hogy semmi emlékezeteset nem tett. Léte még saját magának sem jelent semmit.
Igen, valami ilyesmit mutatnék magamból. Szeretnék ilyen lenni. Azonban egyik démonom, amit önkényesen "Én 01"-nek nevezek, ezt nem teszi lehetővé. Folyton prezentálni akarja, milyen is vagyok valójában, mintha tudná. És mintha hülye lennék.
Nem ismerem magamat. Annyit tudok, hogy félig a saját fantáziám és gondolataim rabja vagyok, a valóság szilárd talaján csupán lényem másik része él. Nem szeretem, ha ítélkeznek felettem, elvégre, ha én nem tudok magamról semmit, ők hogyan is sejthetnének bármit? Talán ez a kiváltságos, mondhatni "félélet", amit annyira szeretek, lesz a vesztem. eladtam magamat önmagamnak, és e a legnagyobb őrültség, amit az ember tehet. Pláne, ha olyan tudatosan teszi, mint én. Nem élek, közben pedig mégis, és tudom, hogy ez az én hibám, de nem bánom.
Nem félek a haláltól, sőt, foglalkoztat ez a téma. Sokszor gondolkodom ezen és társtémáin - érdekes és szórakoztató. Talán kicsit bomlott az elmém, ez viszont nem zavar. Tudod, én inkább a fájdalomtól félek. Már csak a gondolatába is beleremegek - beteges. Az meg, hogy - talán pont emiatt - kivételesen sokszor élem át, ironikus. És szeretnék egyszer szerelmes lenni, viszonzottan. Tudni, milyen érzés.
Folyton ellentmondok önmagamnak, minden lehetséges dologban. Azt hiszem, ha nem lenne anyakönyvezve, még az első és második nevem sorrendjét is képes lennék megváltoztatni. Régen, mikor még jártam pszichológushoz, nem tudtak vele mit kezdeni. Most sem tudnak, de én megtanultam kezelni, azt hiszem. Anno lemondtak rólam, azt mondták, menjünk egy komolyabb szakemberhez, aki többször és részletesebben tud velem foglalkozni. Nem mentünk, és nem lett semmi bajom. Jé! Bár nem hibáztatom őket. Szerintem én is lemondtam volna magamról. Most is szívesen megtenném, de ez fizikailag lehetetlen.
Nem, nem ezért jártam pszichológushoz. Azért, mert másodikos koromban megtépem egy tajparaszt, flegma lányt, akinek amúgy az igazgató az anyja. Virágokat az öltözőmbe kérem.
Az életem, azt hiszem, egy nagy beletörődés abba, hogy senki nem ért meg. Szó szerint senki. A családból is kilógok sokszor, ettől függetlenül szeretem őket. De ez jól van így, nemde? Ahogy a barátaim közül is kilógnék, ha magamat adnám. Igen, nekem vannak ilyenjeim, méghozzá nem is kevés, de csupán azért, hogy ne vesszek el. Szerintük én egy cinikus, ám "haatalmasarc" nő vagyok, akinek jó a zenei ízlése, választékosan beszél, ráadásul szeret olvasni és írni, de néha túlságosan is okoskodó. ez jó is lenne így, viszont van egy valaki köztük, akit nem értek, miért nem ezt látja bennem.
Daichi. Ő áll hozzám legközelebb, pedig ő sem ért engem. Sosem értettem, mit lát bennem, pedig annyit bántottam őt... Talán a burkom mögé látna? Lehet. De akkor miért van még velem? Nem baj, őt szeretem, az én szadista módomon, de szeretem. Jó, hogy van. Jó, hogy ismerem.
Jó lenne aludni, és soha fel nem ébredni. Álmos vagyok.
A volt iskolapszichológusom szerint kissé labilis vagyok, és egyszer össze fog omlani a maszkom, vele együtt pedig én magam is - elvégre az engem védő vakolat személyiségem tartóoszlopa.
Már rég letettem arról, hogy a világban bármi pozitívat alkossak. Soha nem is volt szándékomban: destruktív személyiség vagyok. azt is tudom, hogy nem fogom engedni, hogy átlagos halálom legyen. egyszer úgy is megőrülök magamtól, vagy még előtte erőszakos halált fogok halni. Más lehetőség nincs. Ugyanakkor nem akarok fájdalmat, mert attól félek. Nem tudom... Az ilyenekből, mint én, lesznek a gyilkosok. azt hiszem.
Nem akarom, hogy megértsenek. Rejtély akarok maradni még magam előtt is. És ez így is lesz.