Posted at 1:08 | nime

 Tegnap este Beszélgettem Daichivel - sajnos csak telefonon, mert az a drága jó gyermek éppen az apjánál volt -, és egy ideig csak a tőlünk megszokott társalgás folyt, aztán spontán rákérdezett, minden előzmény nélkül, hogy mi a bajom? Meglepett a kérdése, mert azt hittem, teljesen sikerült úgy viselkednem, ahogy szoktam. Rákérdeztem, hogy miből gondolja, hogy van valami bajom? A válasz: érzi. Kicsit furcsállottam, elvégre egy telefonos beszélgetés azért mégis személytelenebb, mint egy valós, de annyiban hagytam, és lerendeztem egy "semmi bajom" válasszal. "Ne hazudj", kaptam meg, mire én nagy levegőt vettem, és egy "Tudod, mi az én bajom?" nevezetű, lendületesen feltett, költői kérdés után bő háromnegyed órán át ömlöttek belőlem a szavak, minden, ami fájt, kiömlött belőlem. Nem, nem szerelmi problémáim vannak, és hasonló "tinibetegségeim". -Kiskorom óta beteg vagyok, JIA-s, és mivel szinte a fél gyermekkorom a kórházban, felnőttek közt telt, bátran mondhatom, hogy más vagyok, mint a többiek. Egy különc, aki idősebb a biológiai koránál, és többek között emiatt is szenved. Valamiben érettebb vagyok, sokkalta érettebb, mint a tőlem egy-két évvel idősebbek, valamiben pedig egy hatéves szintjén állok, de semmiképp sem egy tizennégy évesén. És baromira fáj, hogy amit jól csinálok, az tőlem átlagosnak vett, mert mindig a tökéletességre törekszem, mindig próbálok jót alkotni, mindig próbálok úgy kinézni, hogy az megfeleljen, de egy büdös dicsérő szót sem kapok senkitől. Az is fáj, hogy ez a legnagyobb gyengém, mert képes vagyok bárki ölébe hullani, aki egy kicsit is megdicsér, ugyanis szomjazom a szép szavakra, melyeket kevés embertől kapok. Az is fáj, hogy bár fiatal vagyok, sok dologhoz meglepően elkeseredetten, életuntan állok hozzá, mert nem bírok másképp. Miért nem lehetek normális? És miért nem bírom megfogalmazni jól a mondandómat?

 Háromnegyed órán át sodró árvízként zúdítottam minden lelki problémámat Daira, aki nagyon jó hallgatóságnak bizonyult. Néha itt-ott megbotlott a nyelvem, akadoztam, de töretlenül folytattam. Nem sírtam el magam: egyszerűen annyira elszomorít, hogy én ezeknek a problémáknak a tudatában vagyok, mégis, évek óta nem tudok tőlük szabadulni, hogy sírni sem tudtam. Elborzadtam magamon, mennyire szánalmas is vagyok... Mikor végeztem, Daichi halkan szólt bele a telefonba: Holnap találkozunk. Semmi mást nem reagált erre. Aztán még beszéltünk egy kicsit, végül lerakta, és én elaludtam.

 Ma reggel fél tízkor arra ébredtem, hogy Daichi anyámmal beszélget az étkezőben, aztán mikor csipásan, takaróval a nyakamban, világomat nem tudva kibattyogtam, hogy aztán meglepődjek, miszerint itt van, szépen a nyakamba omlott, megveregette a hátamat, és csak annyit súgott, hogy minden rendben van, és hogy ő mindig szívből dicsér, satöbbi - eközben persze anyámék már hál' istennek lementek, így ketten maradtunk ezt megbeszélni. Miután nagyjából megvigasztalt, én lecsesztem, hogy mégis mi a francért jött át? Jó, hogy az apja tíz percre lakik innen busszal, de akkor is. Nálunk reggelizett - anyu már szinte családtagként kezeli, mert tudja, hogy a barátaim közül ő az, aki legközelebb áll hozzám.

 Nagyon szeretem ezt az idiótát. Nem vagyok belé szerelmes - bár be kell valljam, hogy jobb külseje van, mint Axl Rose-nak volt, és ez nagy szó! -, mert az egy egészen más érzés. Ő olyan nekem, mintha a másik felem lenne. Kiegészít. És még véletlenül sem akarom, hogy valaha is kilépjen az életemből, mert tudom, még egy ilyen barátot nem találok. Szeretem.

NE keress értelmet ebben az egész blogban, mert azt nem találsz, vagy ha igen, akkor nagyon keveset. Nem tudom, milyen vagyok, nem tudom, miért írok, és azt sem, hogy miért létezem, de biztosan van oka. Életem célja, hogy ezt az okot megtudjam. Előre figyelmeztetlek, hogy az oldalon lesznek vegyesen pesszimista és optimista posztok is, a gyakoriságot meg majd én eldöntöm - nem fogok minden nap legyártani egy sablonposztot. Majd ha érzek rá elég indíttatást, akkor pötyögök valamit, de az teljes mértékben én leszek, nem pedig szimpla üres szavak. danke schön. nime

nime, aki 14 éves, középiskolás. aki imád írni, odavan a lovagkorért és Írországért, pánikrohamot kap a pókoktól, kedvenc állata pedig a kígyó. szereti a csontvázakat. zenei ízlése vegyes, de azért rock&metal powa. HP és GoT-buzi. anime&mangafan. de őszintén? nem ismeri önmagát teljesen, és amennyit eddig tud magáról, az alapján nem is akarja.

Bal lábbal keltél reggel? Morcosan, rosszkedvűen indulsz neki a napnak? Úgy érzed, bár fel se ébredtél volna, hisz úgysem sikerül semmi? Állj meg egy percre, tedd a szívedre a kezed. Érzed? Nem ok nélkül dobog. Ezt soha ne felejtsd el!