nicknevén nime, 14.
Posted at 9:33 | nime 
2012. augusztus 27., hétfő
Néha elgondolkozom, milyen is a tökéletes. Hibátlan? Nem. A hibátlannak evidens, hogy nincs hibája. Esetleg ez a kettő rokonértelmű lenne? Nem-nem, szerintem ez koránt sincs így. Az én megközelítésemből legalábbis semmiképpen. Valószínűleg elég egyedi módon gondolkozom erről a témáról, de ki tudja, lehet, hogy még sokan mások is ezt vallják. Kíváncsi lennék rá azért.
Szerintem a tökéletesnek vannak hibái. Sőt! Rengeteg hibája van, mert hibátlan dolog nem létezik - így végül is az előbbi szó a lehetetlen egyik definíciója. A tökéletes az, ha valaki elfogad valamit/valakit annak hibáival együtt, és képes a jó tulajdonságait előtérbe helyezni, így látva azt hibátlannak, pedig tisztában van vele, hogy bizony vannak kliséi - mik nagyobbak, mik kisebbek. Mindezek ellenére képes szeretni.
Szeretet, elfogadás, tökéletesség, és még megannyi kifejezés: furcsa, hogy ezek összefüggnek, végtelen láncot alkotva: mintha minden kifejezés egy óriási térbeli rácson helyezkedne el, és össze lennének fűzve, így jelezvén az összefüggéseket. Mert a magány és a, teszem azt, finom ízek is összefüggnek, csupán van köztük egy-két átvezető fogalom, de ez mit sem változtat a lényegén.
Furcsa, hogy milyen nagynak tűnik a világ, ha az ember belemerül gondolataiba, miközben egyáltalán nem az: vészesen kicsi, és csupán azért látjuk hatalmasnak, mert lelkünk mélységei jóval meghaladják annak nagyságát, ezáltal azt is óriásinak látjuk. Furcsa az emberi elme.