Posted at 8:55 | nime

Újra itt, újra úgy, ahogy eddig. Ugyan olyan határozatlanul, pesszimistán (mert fenét nem vagyok pesszimista, ezt még én sem hittem el magamnak), életkedvtelenül, cinikusan, ahogy eddig. A lényeges különbség az, hogy megtaláltam azt a dolgot, amiért megéri élnem. Annyira, annyira idióta vagyok, hiszen mindvégig itt volt az orrom előtt, mindvégig űztem, ezzel fejeztem ki magamat. De annyira egyértelmű dolognak tűnt, olyan magától értetődő jelenségnek, hogy fel sem fogtam, mennyire semmis lennék én enélkül.

 Igen, az írás ez a dolog. Most is írok, mert örömmel tölt el, hogy írhatok, egyszerűen felvidít, feldob, még ha ezt én furcsán is fejezem ki.

 Ígérem, hamarosan jövök valami értelmessel. Még akkor is, ha senki sem olvassa ezeket a sorokat.

Posted at 9:33 | nime

 Szerintem a tökéletesnek vannak hibái. Sőt! Rengeteg hibája van, mert hibátlan dolog nem létezik - így végül is az előbbi szó a lehetetlen egyik definíciója. A tökéletes az, ha valaki elfogad valamit/valakit annak hibáival együtt, és képes a jó tulajdonságait előtérbe helyezni, így látva azt hibátlannak, pedig tisztában van vele, hogy bizony vannak kliséi - mik nagyobbak, mik kisebbek. Mindezek ellenére képes szeretni.

 Szeretet, elfogadás, tökéletesség, és még megannyi kifejezés: furcsa, hogy ezek összefüggnek, végtelen láncot alkotva: mintha minden kifejezés egy óriási térbeli rácson helyezkedne el, és össze lennének fűzve, így jelezvén az összefüggéseket. Mert a magány és a, teszem azt, finom ízek is összefüggnek, csupán van köztük egy-két átvezető fogalom, de ez mit sem változtat a lényegén.

 Furcsa, hogy milyen nagynak tűnik a világ, ha az ember belemerül gondolataiba, miközben egyáltalán nem az: vészesen kicsi, és csupán azért látjuk hatalmasnak, mert lelkünk mélységei jóval meghaladják annak nagyságát, ezáltal azt is óriásinak látjuk. Furcsa az emberi elme.

Posted at 6:55 | nime

(beszúrás: nagyon bírom PewDiePie-t. Már régóta, de most a nővéremet is rászoktattam. Sírni lehet rajta a röhögéstől.)

 Mindenkinek vannak démonai. Nekem sajnos több jutott belőlük a kelleténél. Nem vagyok kivételes eset, ezt egy percig nem állítom, sőt! Kezdem azt hinni magamról, hogy kórosan átlagos vagyok.
 Persze ez nem így van. Tudom magamról, hogy ha akarnék, se tudnék átlagos lenni. Ezzel szemben tudok egy ilyesféle burkot mutatni. Egy üres kis porhüvelyt, amiről süt: nem azért jött világra, hogy bármilyen változatosságot is csempésszen belé. Van, mint holmi jelentéktelen kis töltelék, aki úgy fog meghalni, hogy semmi emlékezeteset nem tett. Léte még saját magának sem jelent semmit.
 Igen, valami ilyesmit mutatnék magamból. Szeretnék ilyen lenni. Azonban egyik démonom, amit önkényesen "Én 01"-nek nevezek, ezt nem teszi lehetővé. Folyton prezentálni akarja, milyen is vagyok valójában, mintha tudná. És mintha hülye lennék.
 Nem ismerem magamat. Annyit tudok, hogy félig a saját fantáziám és gondolataim rabja vagyok, a valóság szilárd talaján csupán lényem másik része él. Nem szeretem, ha ítélkeznek felettem, elvégre, ha én nem tudok magamról semmit, ők hogyan is sejthetnének bármit? Talán ez a kiváltságos, mondhatni "félélet", amit annyira szeretek, lesz a vesztem. eladtam magamat önmagamnak, és e a legnagyobb őrültség, amit az ember tehet. Pláne, ha olyan tudatosan teszi, mint én. Nem élek, közben pedig mégis, és tudom, hogy ez az én hibám, de nem bánom.
 Nem félek a haláltól, sőt, foglalkoztat ez a téma. Sokszor gondolkodom ezen és társtémáin - érdekes és szórakoztató. Talán kicsit bomlott az elmém, ez viszont nem zavar. Tudod, én inkább a fájdalomtól félek. Már csak a gondolatába is beleremegek - beteges. Az meg, hogy - talán pont emiatt - kivételesen sokszor élem át, ironikus. És szeretnék egyszer szerelmes lenni, viszonzottan. Tudni, milyen érzés.
 Folyton ellentmondok önmagamnak, minden lehetséges dologban. Azt hiszem, ha nem lenne anyakönyvezve, még az első és második nevem sorrendjét is képes lennék megváltoztatni. Régen, mikor még jártam pszichológushoz, nem tudtak vele mit kezdeni. Most sem tudnak, de én megtanultam kezelni, azt hiszem. Anno lemondtak rólam, azt mondták, menjünk egy komolyabb szakemberhez, aki többször és részletesebben tud velem foglalkozni. Nem mentünk, és nem lett semmi bajom. Jé! Bár nem hibáztatom őket. Szerintem én is lemondtam volna magamról. Most is szívesen megtenném, de ez fizikailag lehetetlen.
 Nem, nem ezért jártam pszichológushoz. Azért, mert másodikos koromban megtépem egy tajparaszt, flegma lányt, akinek amúgy az igazgató az anyja. Virágokat az öltözőmbe kérem.
 Az életem, azt hiszem, egy nagy beletörődés abba, hogy senki nem ért meg. Szó szerint senki. A családból is kilógok sokszor, ettől függetlenül szeretem őket. De ez jól van így, nemde? Ahogy a barátaim közül is kilógnék, ha magamat adnám. Igen, nekem vannak ilyenjeim, méghozzá nem is kevés, de csupán azért, hogy ne vesszek el. Szerintük én egy cinikus, ám "haatalmasarc" nő vagyok, akinek jó a zenei ízlése, választékosan beszél, ráadásul szeret olvasni és írni, de néha túlságosan is okoskodó. ez jó is lenne így, viszont van egy valaki köztük, akit nem értek, miért nem ezt látja bennem.
 Daichi. Ő áll hozzám legközelebb, pedig ő sem ért engem. Sosem értettem, mit lát bennem, pedig annyit bántottam őt... Talán a burkom mögé látna? Lehet. De akkor miért van még velem? Nem baj, őt szeretem, az én szadista módomon,  de szeretem. Jó, hogy van. Jó, hogy ismerem.
 Jó lenne aludni, és soha fel nem ébredni. Álmos vagyok.
 A volt iskolapszichológusom szerint kissé labilis vagyok, és egyszer össze fog omlani a maszkom, vele együtt pedig én magam is - elvégre az engem védő vakolat személyiségem tartóoszlopa.
 Már rég letettem arról, hogy a világban bármi pozitívat alkossak. Soha nem is volt szándékomban: destruktív személyiség vagyok. azt is tudom, hogy nem fogom engedni, hogy átlagos halálom legyen. egyszer úgy is megőrülök magamtól, vagy még előtte erőszakos halált fogok halni. Más lehetőség nincs. Ugyanakkor nem akarok fájdalmat, mert attól félek. Nem tudom... Az ilyenekből, mint én, lesznek a gyilkosok. azt hiszem.
 Nem akarom, hogy megértsenek. Rejtély akarok maradni még magam előtt is. És ez így is lesz.

Posted at 3:24 | nime

 Tudjátok, nagyon vicces egy élő paradoxonnak lenni.
Bizonyára ebbe fogok beleőrülni egyszer.
Még mindig jobb, mintha lelőnek.

Posted at 12:41 | nime

Posted at 1:08 | nime

 Tegnap este Beszélgettem Daichivel - sajnos csak telefonon, mert az a drága jó gyermek éppen az apjánál volt -, és egy ideig csak a tőlünk megszokott társalgás folyt, aztán spontán rákérdezett, minden előzmény nélkül, hogy mi a bajom? Meglepett a kérdése, mert azt hittem, teljesen sikerült úgy viselkednem, ahogy szoktam. Rákérdeztem, hogy miből gondolja, hogy van valami bajom? A válasz: érzi. Kicsit furcsállottam, elvégre egy telefonos beszélgetés azért mégis személytelenebb, mint egy valós, de annyiban hagytam, és lerendeztem egy "semmi bajom" válasszal. "Ne hazudj", kaptam meg, mire én nagy levegőt vettem, és egy "Tudod, mi az én bajom?" nevezetű, lendületesen feltett, költői kérdés után bő háromnegyed órán át ömlöttek belőlem a szavak, minden, ami fájt, kiömlött belőlem. Nem, nem szerelmi problémáim vannak, és hasonló "tinibetegségeim". -Kiskorom óta beteg vagyok, JIA-s, és mivel szinte a fél gyermekkorom a kórházban, felnőttek közt telt, bátran mondhatom, hogy más vagyok, mint a többiek. Egy különc, aki idősebb a biológiai koránál, és többek között emiatt is szenved. Valamiben érettebb vagyok, sokkalta érettebb, mint a tőlem egy-két évvel idősebbek, valamiben pedig egy hatéves szintjén állok, de semmiképp sem egy tizennégy évesén. És baromira fáj, hogy amit jól csinálok, az tőlem átlagosnak vett, mert mindig a tökéletességre törekszem, mindig próbálok jót alkotni, mindig próbálok úgy kinézni, hogy az megfeleljen, de egy büdös dicsérő szót sem kapok senkitől. Az is fáj, hogy ez a legnagyobb gyengém, mert képes vagyok bárki ölébe hullani, aki egy kicsit is megdicsér, ugyanis szomjazom a szép szavakra, melyeket kevés embertől kapok. Az is fáj, hogy bár fiatal vagyok, sok dologhoz meglepően elkeseredetten, életuntan állok hozzá, mert nem bírok másképp. Miért nem lehetek normális? És miért nem bírom megfogalmazni jól a mondandómat?

 Háromnegyed órán át sodró árvízként zúdítottam minden lelki problémámat Daira, aki nagyon jó hallgatóságnak bizonyult. Néha itt-ott megbotlott a nyelvem, akadoztam, de töretlenül folytattam. Nem sírtam el magam: egyszerűen annyira elszomorít, hogy én ezeknek a problémáknak a tudatában vagyok, mégis, évek óta nem tudok tőlük szabadulni, hogy sírni sem tudtam. Elborzadtam magamon, mennyire szánalmas is vagyok... Mikor végeztem, Daichi halkan szólt bele a telefonba: Holnap találkozunk. Semmi mást nem reagált erre. Aztán még beszéltünk egy kicsit, végül lerakta, és én elaludtam.

 Ma reggel fél tízkor arra ébredtem, hogy Daichi anyámmal beszélget az étkezőben, aztán mikor csipásan, takaróval a nyakamban, világomat nem tudva kibattyogtam, hogy aztán meglepődjek, miszerint itt van, szépen a nyakamba omlott, megveregette a hátamat, és csak annyit súgott, hogy minden rendben van, és hogy ő mindig szívből dicsér, satöbbi - eközben persze anyámék már hál' istennek lementek, így ketten maradtunk ezt megbeszélni. Miután nagyjából megvigasztalt, én lecsesztem, hogy mégis mi a francért jött át? Jó, hogy az apja tíz percre lakik innen busszal, de akkor is. Nálunk reggelizett - anyu már szinte családtagként kezeli, mert tudja, hogy a barátaim közül ő az, aki legközelebb áll hozzám.

 Nagyon szeretem ezt az idiótát. Nem vagyok belé szerelmes - bár be kell valljam, hogy jobb külseje van, mint Axl Rose-nak volt, és ez nagy szó! -, mert az egy egészen más érzés. Ő olyan nekem, mintha a másik felem lenne. Kiegészít. És még véletlenül sem akarom, hogy valaha is kilépjen az életemből, mert tudom, még egy ilyen barátot nem találok. Szeretem.

NE keress értelmet ebben az egész blogban, mert azt nem találsz, vagy ha igen, akkor nagyon keveset. Nem tudom, milyen vagyok, nem tudom, miért írok, és azt sem, hogy miért létezem, de biztosan van oka. Életem célja, hogy ezt az okot megtudjam. Előre figyelmeztetlek, hogy az oldalon lesznek vegyesen pesszimista és optimista posztok is, a gyakoriságot meg majd én eldöntöm - nem fogok minden nap legyártani egy sablonposztot. Majd ha érzek rá elég indíttatást, akkor pötyögök valamit, de az teljes mértékben én leszek, nem pedig szimpla üres szavak. danke schön. nime

nime, aki 14 éves, középiskolás. aki imád írni, odavan a lovagkorért és Írországért, pánikrohamot kap a pókoktól, kedvenc állata pedig a kígyó. szereti a csontvázakat. zenei ízlése vegyes, de azért rock&metal powa. HP és GoT-buzi. anime&mangafan. de őszintén? nem ismeri önmagát teljesen, és amennyit eddig tud magáról, az alapján nem is akarja.

Bal lábbal keltél reggel? Morcosan, rosszkedvűen indulsz neki a napnak? Úgy érzed, bár fel se ébredtél volna, hisz úgysem sikerül semmi? Állj meg egy percre, tedd a szívedre a kezed. Érzed? Nem ok nélkül dobog. Ezt soha ne felejtsd el!